Gyermekotthonban nőtt fel, heroinfüggő volt, de ma már példás családapa Dietmár

16 január 2020

Dietmár sorsát jól összefoglalja a NLC 2018. június 5-i cikke, melyet 13 évvel az élményterápiás utazása után írt róla Kun Gabriella.

 

Gyermekotthonban nőtt fel, heroinfüggő volt, de ma már példás családapa Dietmár

Kiestler Dietmár annyi nehézséggel nézett szembe eddigi harminchét éve alatt, ami tíz embernek is sok lenne. Mégis itt van, megy előre, és nem adja meg magát az önsajnálatnak, hanem inkább azon dolgozik, hogy a legtöbbet hozza ki az életből.

Hogyan kerültél gyermekotthonba?

Anyám otthagyott a kórházban a szülés után, csecsemőotthonba kerültem, majd a nevelőanyámhoz, és tőle az intézetbe. A nevelőanyám egyedülálló nőként vett magához két és fél éves koromban, mert nem lehetett gyereke, de aztán sajnos belém tört a bicskája. Szeretett volna anyaként szeretni, de bennem mindig ellenállás volt, nem tudtam elfogadni a szeretetét teljesen. Csak annyit éreztem, hogy ő nem az anyám. Aztán megromlott a kapcsolatunk, amikor iskolás lettem, mert egy antipatikus, pszichopata gyerek voltam, senkinek sem fogadtam szót, és csak a saját fejem után mentem.

A nevelőanyám most már hetvenéves, beteg, járok hozzá rendszeresen, ápolom, megteszem, amit kell. Kaptam tőle sok jót, csak gyerekként nem vettem észre. Utólag már látom, hogy egyáltalán nem bánt rosszul velem, a körülmények miatt kerültünk olyan helyzetbe, ami miatt vissza kellett adnia a gyermekotthonba tízéves korom körül.

Milyen volt ott az élet?

A gyermekotthon a túlélésről szól. Hogy elérd, hogy ne bántson senki. Például kaptunk zsebpénzt, de igazából csak akkortól lehetett a miénk, amikor már megnőttünk annyira, hogy megvédjük az erősebbektől. Akkor volt szerencsénk, ha el tudtunk szaladni, és olyan dolgot tudtunk venni a pénzen, ami a nagyobbaknak nem kell. Most már azért nem ilyen farkastörvények uralkodnak ott sem, sokkal jobb a helyzet.

Kiestler-Dietmár03

Akkoriban negyven-ötven gyerekre volt egy nevelő. Gondold el, mit csináltunk egy nevelővel… esélye sem volt. De azért nagyon sok jót kaptunk tőlük, amit a szülőktől kellett volna megkapnunk.

Akkor persze ezt fel sem fogtuk, de végül is csak abból a szeretetből és törődésből táplálkozunk a mai napig… A legtöbb társam végül nem maradt talpon, kábítószerhasználók, öngyilkosok lettek, vagy csak kicsit elment az eszük. Nem volt meg az alap, amire építkezni tudtak volna.

Ott szoktál rá a heroinra?

Igen, a heroint a nagyobbaktól vettem, pénzem pedig úgy volt rá, hogy zsebeltem. Igazából elég könnyű dolgom volt, mert szőke, kék szemű gyerek voltam, ezért nem keltettem gyanút az emberek között. Legalábbis kevésbé voltam gyanús, mint roma társaim (mert azért az otthonban nyolcvan százalékban velük voltam körülvéve). Mindig többet kellett teljesítenem, mint bárki másnak, mert nem fogadtak be maguk közé egykönnyen. Próbáltak bántani, de elég kemény gyerek voltam, nem nagyon lehetett velem szórakozni. Az iskolában is abból éltem, hogy én vagyok „az intézetis gyerek”, féltek tőlem a többiek, nem mertek zaklatni.

Aztán a heroinfüggőségben nagyon mélyre mentem. Akikkel akkoriban együtt lőttem, mind meghaltak már.

Nem tudom megmondani, mikor lettem függő, mert ez úgy megy, hogy amíg van pénzed, addig tolod az anyagot, aztán amikor elfogy a pénz, rájössz, hogy mennyire rosszul vagy nélküle. Ver a víz, fáj a hátad, őrjöngsz… borzalmas. Soha többet nem vagyok hajlandó heroinhoz nyúlni.

Hogyan sikerült leszokni?

Első körben volt pár barátom, akik bezártak, és nem engedtek ki, amíg tiszta nem lettem. Szárazon kellett lejönnöm a szerről, ami annyit jelent, hogy semmi nyugtató vagy segítő szer nem állt rendelkezésemre. De ezután még simán visszaeshettem volna, a nagy fordulópont az volt, amikor Vaskuti Pál, a gyermekotthon vezetője a cunami után kivitt magával Srí Lankára, ahol fél évig építettük közösen a Help falut. Ha akkor nem szembesülök vele, hogyan élnek mások, én is elsüllyedtem volna. Ott megismertem egy teljesen más értékrendet, azt, ahogy az ottani emberek az élethez viszonyulnak, és ez akkora pofon volt, hogy észhez tértem.

Rájöttem, hogy másoknak sokkal rosszabb sorsuk van, mint nekem, és ha ők tudnak mosolyogni ilyen nehéz helyzetben, úgy, hogy szó szerint nincs semmijük, akkor én nem rombolhatom tovább a saját életemet. Meg kellett látnom más emberek szenvedéseit ahhoz, hogy megértsem a saját problémáimat.

Amikor hazajöttem onnan harmincévesen, még voltak gondjaim magammal, de megismerkedtem a párommal, született egy fiunk, aki ma már hétéves. Kéttannyelvű iskolába jár, nagyon okos gyerek. Ez is segített talpon maradni. Nem volt egyszerű az apaságban, hogy saját magamnak kellett felépíteni azt, hogy milyen egy apa. Bár Pali afféle apafigura az életemben, úgyhogy ő jó irányt mutatott, ha bizonytalan voltam.

Egyébként mivel engedtek ki az életbe a gyermekotthonból?

Tizennyolc évesen engednek az utadra, de van lehetőség utógondozásra. Ha tanulsz és dolgozol, akkor adnak szállást és segítenek elindulni az életben. Nekem akkor ez nem volt fontos, csak a heroin érdekelt. Kapott mindenki egy összeget, amit gyűjtöttek nekünk, amíg az otthonban éltünk, de ezt nagyon hamar feléltem. Aztán barátoknál, haveroknál húztam meg magam.

Mindig dolgoztam, nem hagytam, hogy teljesen maga alá gyűrjön a szer. De amit kerestem, az pont a heroinra volt elég.

Minden voltam, csak akasztott ember nem. Általában kétkezi munkákat csináltam. Voltam villanyszerelő a bátyám mellett, gázszerelő, kőműves. Aztán Srí Lanka után elvégeztem egy felsőfokú biztonságszervezői iskolát, és azóta jobb munkahelyeket találtam.

Kiestler-Dietmár01

Az édesanyáddal felvetted a kapcsolatot?

Tizenhat évesen kerestem meg az anyámat. Kinyomoztam, hol él, és az egyik nevelővel felkerestük. Még arra is emlékszem, hogy cserepes virágot vittünk, hülyéskedtünk is, hogy inkább a fejéhez kéne vágni, amiért otthagyott a kórházban. Meg volt beszélve anyámmal, hogy mikor érkezünk, de nem volt otthon, aztán beugrottunk a helyi kocsmába egy limonádéra, erre ott találtuk részegen.

Kissé kínos volt a szitu, mert a nevelőnek, Csabinak kezdett el örülni anyám, hogy »szevasz kisfiam«. Csabi meg mutogatott rám, hogy én vagyok az. De igazából nem esett rosszul, mert úgy vagyok vele, hogy nem hiányozhat az, ami soha nem volt. Nem kaptam tőle anyai szeretetet, ezért nem hiányzott.

Nem is ezért kerestem meg, mert vártam volna valami anyai megnyilvánulást, hanem mert meg akartam találni a testvéreimet, és csak anyámon keresztül volt erre esélyem.

Sikerült? Megtaláltad a testvéreidet?

Igen, sikerült. Három bátyám, három nővérem és egy öcsém van, ők is gyermekotthonokban és nevelőszülőknél nőttek fel. Azt tudtam pici korom óta, hogy vannak testvéreim, mert amikor még a nevelőanyámnál laktam, úgy volt, hogy eljönnek meglátogatni, aztán sosem jöttek, és ez olyan nagy törés volt a lelkemben, amin alig tudtam magam túltenni. Akkor fogadtam meg, hogy megkeresem őket majd, ha nagy leszek. Ha én ezért nem harcolok, akkor sosem ismerem meg a családomat, és a testvéreim nélkül most sokkal rosszabb lenne az életem. Összetartunk nagyon, segítjük egymást.

Kiestler-Dietmár04a

Apámról viszont semmit sem tudok, úgyhogy minden ötvenéves embernek köszönök, mert lehet, hogy ő az. Anyám meséje szerint összejött egy NDK-s pasival, akivel végül nem mert disszidálni, és itt maradt terhesen. Ebben a történetben csak az a bökkenő, hogy a bátyámmal olyanok vagyunk, mintha klónoztak volna minket, csak ő harminc évvel idősebb nálam, úgyhogy nem egy futó kaland eredménye vagyok, ez biztos. De annyira nem érdekel, ki az apám, nem áll szándékomban felkutatni.

Mennyire érzed bélyegnek a múltadat?

Nem gondolok így rá. Mindenből mindig megpróbáltam kihozni a legjobbat. Előre menekültem. Itt vagyok, kisebbségben vagyok, meg kell tennem, ami tőlem telik, és úgy érzem, hogy elég jól megy.

Nagyon sokan segítettek az úton, szükségem is volt rá. Volt olyan barátom, aki a kezem között halt meg, ő nem tudta elfogadni a segítséget. Sok intézetis embernek az a legnagyobb baja, hogy sajnálja magát, nem pedig előre megy. Az önsajnálatba pedig bele lehet dögleni. Úgy nézek vissza az utamra, hogy egy csomó szarság megtörtént velem, de túléltem. Aztán kaptam Palitól egy hátbarúgást, hogy menjél tovább. Azóta csinálom, mert muszáj.

Eredeti cikk: https://nlc.hu/ezvan/20180605/gyermekotthon-heroinfuggoseg-dietmar/

 

A következő bejegyzésben azt olvashatjátok, hogy szerintem mi gyógyította meg Dietmárt.

2