Béla 18 éves volt, amikor megismertük. A szülők elmondása szerint a gyerek zsenialitása (mint az előző blog bejegyzésben bemutatott Ábel esetében is) már pici gyerek korában megmutatkozott. Jelenleg Rubik-kocka kirakásból „világbajnok”, és távolról (neten keresztül) szerel számítógépeket.

A „zseni képet” (se a szülőknek a gyerekükről, se a gyereknek önmagáról kialakított képét) nem zavarta, hogy Béla iskolai teljesítménye igen gyenge volt, hogy a Rubik-kocka kirakása bárki által könnyen (pár óra alatt) elsajátítható technika, s hogy a gyerek nem volt világbajnok, soha nem is indult ilyen versenyen, és a számítógép alapvető és egyszerű hibáit se képes elhárítani.

A szülőket az zavarta, hogy a gyerek a zseniálitása ellenére a virtuális világban él, szinte ki se mozdul a szobájából, szuicid-depresszív zenét hallgat, sátánista eszméket vall, és egyre feszültebb, öngyilkossági gondolatai vannak.

Az első benyomások róla:

„Amikor először megláttalak, megrémültem tőled. Fiú fekete cuccokban, bakancsban, fordított kereszttel, zsírosnak tűnő hajjal, ijesztő voltál. Az egész összhatás szomorú, olyan arcot is vágtál.

Ahogy öltözöl, olyan hangulata van, mintha direkt nehezen megközelíthető akarnál lenni. A ruhák ezt szolgálják. Sátánistának vallod magad, ez volt az első infó rólad. Ez ijesztő az embereknek, ha ezt hallják.

Felém nyitottál, a sátánizmusod is mást jelent, mint ami az embernek az eszébe jut. Ez is azt szolgálja, hogy nehezen közeledhessenek feléd az emberek. Közben meg azt látom, hogy nagyon vágysz arra, hogy magadról és az érzéseidről beszélj.

Kisfiút látok. Óvodást, legfeljebb alsós általános iskolást, aki valahogy úgy akar nagy lenni, hogy nagyokat mond, és nagyokat csinál. Távol akarod tartani magad a világtól. Azért jöttél ide, hogy ez megváltozzon. Még azt látom, hogy nem egyértelmű, hogy mi a célod. Ingadozol.”

Sajnos Béla (hasonlóan Ábelhez) felrúgta a terápiás és egyéb szabályokat. Hamar kiderült, hogy görcsösen ragaszkodik „beteg énjéhez”. Bizonytalansága (akar-e változni, akar-e kijönni) a Srí Lankát megelőző találkozások (diagnosztika, motiváció- és állapotfelmérés, terápiás terv készítése, mentorválasztás) során is látszott. Tulajdonképpen (nem szándékosan) becsapta önmagát, szüleit és engem, amikor elhittük, hogy meg akar változni.

Béla nem volt motivált, de annyira rossz és önveszélyes állapotban volt, hogy a szülők kérésére mégis kivittük magunkkal. A döntésbe még egy tényező belejátszott, ez pedig a gyakorlott pszichológusok azon képessége, hogy már az első találkozáskor képesek vagyunk látni a betegség mögött a páciens lehetőségeit. Láttam Bélát egészségesnek, és szerettem volna az ehhez vezető úton elkísérni. A pszichológus csak a gyógyulás lehetőségét tudja felkínálni, és ehhez, valamint a módszeréhez megfelelő körülményeket tud teremteni. A siker azonban döntően a páciensen múlik.

A turnus közepén Béla a következő visszajelzéseket kapta:

„A javulásod még stagnál, nem tudod eldönteni, akarod-e végül, vagy maradsz ilyen. Most néha szorongós, depis vagy, elvonulsz. Csak nagyon lassan léped a kicsi lépcsőket.

Kicsit személyesen kezdem: idegesít az, hogy újraraktad a laptopomat, amit meg is köszöntem, és rengetegszer csináltál úgy, mintha a tiéd lenne. Tudod, mire gondolok. Föltöltöttél egy csomó filmet.

Mondogatod folyton, hogy te nem fogsz változni, nem fog menni. Hatalmasat, rengeteget változtál. Sok mindenben látni: a megjelenésed, a hozzáállásod a dolgokhoz, nem egy szakállas zombi jön ki ide a csoportra, hanem Te. Nem is akarod elhinni, hogy változol…

Nagyon szeretsz mások felett hatalmat gyakorolni, és nagyon piti dolgokban teszed ezt, és mindig csak a gyengébbekkel. Könnyű baszogatni a kisebbet és a gyengébbet. Mindezt a hatalomvágyadat, sunyiságot, alantasságot próbálod megúszni. Nem úgy vagy hataloméhes, hogy erre büszke vagy, hanem a felszín alatt, és közben egy mosolygós kisbabának próbálod beállítani magad, mert gügyögsz, ami vicces, de a balansz hiányzik. Nem kontrollálod, hanem benne maradsz.

Sokat változott a viselkedésed, de nem tudom, te belülről változtál-e.

Sokat viselkedtél velem rosszul. A pozitív dolgod, hogy azt mondod, légy szíves, ha megkérsz valamit. Szeretném, ha leszoknál arról, hogy engem cseszegetsz.

Háromszöget látok. Az egyik a kisbaba, aki gügyög. Nagyon sérti a fülemet. Hogy jönnek elő ilyenek egy 18 éves férfiemberből? Mellette van egy 10 éves kisgyerek. Voltak ijesztő mondataid. Amikor azt mondtad: „hazamegyek, és az első dolgom az lesz, hogy elmegyek apámékkal moziba, és hogy lássátok, milyen önálló vagyok, én veszem a jegyet”. Vagy, amikor a cicát fogtad, és azt mondtad, teljesen olyan, mint apukám. Scrabble közben végig ott volt az egyik fülemben a headset – amikor jött egy poén tőled, bedugtam a headset másik felét is. Most jön a legkeményebb, a harmadik szöge a háromszögnek: a sunyiság, gonoszság. El vagy tévedve. Elmondom, mi van: a társaságban te vagy az egyetlen, akit semmiért sem tisztelek. Minden mondatod úgy kezdődik, hogy „én”. Nem érdeklődsz mások iránt. Nekem az az elképzelésem, hogy 18 évesen egy férfinak meg kell hódítania a világot, ehhez képest azt érzem, ülsz egy szigeten, és ott szeretnéd leélni az életedet. Szerintem ez nagy baj.

Azt vélelmezem, hogy a nagyon kemény, pörgős zene, a sötét érzetek – szerintem te félsz és ezekkel próbálod ellensúlyozni ezt, hogy jóban vagy a halállal, a sötétséggel. Másfél hónap után ezt mondom.

Azt vettem észre a te és mások viszonyában, hogy nagyon kétpólusú a viszony: vagy nagyon magad alá, vagy nagyon fölé pozicionálsz másokat, illetve vannak, akiket leszarsz, mert egyáltalán nem érdekelnek téged. Azok az emberek, akiket magad alá pozicionálsz, velük nagyon gonosz tudsz lenni. Nem tudom, hogy tudsz olyan szavakkal illetni embereket, amik néha elhagyják a szádat. Azt gondolom, azért nézed le a másikat, mert e mögött a vélt utálat mögött egyfajta féltékenység van, mert ő egy egyéniség, különleges valaki, te pedig szeretnél valaki lenni, egyéniség, és nem vagy az – az ebből fakadó csalódottságod agresszióban mutatkozni meg. Másokkal kapcsolatban is érzem ezt a lenézést. Van, aki szeretettel fordul feléd, és te gonoszul utasítod ezt el.

Ha valakit ennyire féltenek a szülei, vagy nem hagyják felnőni, akkor meggátolják, hogy kifejlődjön az egyénisége. Te ilyen vagy. Kétségbeesetten próbálsz magadra tulajdonságokat aggatni, ezek mentén legalább tudod definiálni magadat, elmondani azt, hogy valamilyen vagy. A zene, a dark is felvett dolog, egyáltalán nem hiteles, biztos vagyok benne, hogy nem ilyen vagy. Szerintem téged burokban neveltek. Olyan valaki vagy, aki számára nagyon félelmetes a kinti világ – erről a szüleid tehetnek.

Minden, amit szeretsz, vagy nem szeretsz, felvett dolog. Az a kétségbeesett próbálkozás, amit a szerelmi bánattal élsz meg, próbálsz felhasználni arra, hogy definiáld magad – egészen félelmetes ez a próbálkozás. Nem tudom, mennyire őszinte ez, akarod-e azt a lányt.

Az, hogy nem emlékszel arra, miért vagy itt, ez számomra hihetetlen. Végig az volt a megérzésem veled kapcsolatban, hogy nem akarod a változást, s most már el is felejtetted, mi az eredeti cél.

Látszólag tényleg jobban köztünk vagy, részt veszel, de simán el tudom hinni, hogy tényleg nem tudod, mi a baj veled. Az, hogy ezt elfelejted, teljesen tudatos dolognak érzem. Nem hiszem, hogy akarod, hogy itt elmozdulás legyen. Nem látom rajtad a szándékot.

Téged tartottalak a legnehezebbnek, amikor a csoportról gondolkoztam. Sokat elárul, hogy nem tudom megfogalmazni neked, amit akarok, mert attól félek, nem érted meg. Próbáltam megfogalmazni, miért van ez. Változás: láttalak már óceánparton, lebarnultál, játszottunk együtt úgy, hogy nem éreztem kínosan magam. Nagyon igyekeztem, de nem nagyon találok több példát a változásra. Ezek nagyon felszínes dolgok, mintha odadobnál valamit: nesze. Csak fejezzük be a basztatásodat. Óriási kisbabának érezlek az esetek 90%-ában, inkább kisgyereknek. Akaratos vagy (most rögtön és nekem legyen a legjobb), hisztis, mindig direkt szeged meg a szabályokat, tök mindegy, ki kéri, legyen kajálás, internet-stick. Állandóan biztonságot keresel. A kisgyerekek nem tudják a tetteik következményét, és téged sem érdekel, mi lesz veled ebből. Leszarod, hogy a szüleid esélyt adtak neked, hogy elcseszed ezt az időt. Nehéz, mert azt is mutatja, hogy a szüleidet sem tartod fontosnak ahhoz, hogy átgondold, miért küldtek ide.

Időnként bosszantasz, de te ezt pontosan tudod. Akkor akadok ki, amikor az életkorodtól, külsődtől eltérő magatartást mutatsz. Az bosszant fel, amikor ellentét lesz. Haragszom. Miért jó ez neked, miért kell így viselkedni? Példa: Scrabble-ben kirakod, hogy pú, csak csúnya szavakkal próbálsz játszani. Ez áltisiben is égő volt már, és nem értem, miért csinálod ezt. Nagyon jól éreztem magam tegnapelőtt Carcassone játék közben. A szüleidtől várod a megoldást. Ez is kisgyerek dolog, mert közben a te kezedben is van ez, csak te tudsz saját magadon változtatni.

Nehéz neked, de nem a körülmények miatt, hanem miattad, saját magadnak nehezíted meg a dolgokat. Itt van a lehetőség, hogy menjél, és nem tudod jelenleg, milyen vagy, elzárkózol attól, hogy felismerd a rejtett képességeidet. Mondjuk, hogy éld meg máshogyan magad, de te ülsz bent a szobában, az otthoni dolgokkal foglalkozol, nem vagy itt. Nem vállalsz felelősséget azért, ami történik veled. Dühítő.

Tegyél már magadért valamit! Anyukád írt nekem egy levelet, hogy te azt mondtad neki, nem haladunk a tananyaggal. Azt írtam vissza az anyukádnak, hogy Te vállalj felelősséget a tetteidért. Ha anyukáddal üzengetsz nekem, nem teszek semmit. Felbosszantott, hogy még ezt sem teszed meg magadért. Ez rettenetesen idegesítő. Sajnállak téged, nem tudom, hogy segítsek neked. 

Mentora: Én nagyon sokat gondolkodtam az egész napon átívelő párbeszédünkön. Előző este negyedórával korábban vettem el a sticket, vita volt belőle. Hogy miért nem akkor adom vissza a negyedórát, hosszú vita arról, hogy mikor netezhetsz. Nem itt kéne tartanunk. Volt egy szünet, amikor megsértődtem, mert nagyon megütötte a fülemet, hogy szerinted gerinctelenség, köcsögség, amit csinálunk. Nem rám mondtad, de bántott engem. Ez a benned rejlő agresszió megnyilvánulása volt. A többiek által mondott gonoszság, burkoltan. Délután tovább beszélgettünk, ott elhangzott egy mondat, próbáltad visszavonni később, hogy „Azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam az anyámnak, hogy mindent megpróbáltunk, és ez sem működik!” Félig hihetetlen dolog, amit kimondtál. Palitól hallottam, amikor fejtegette, hogy mi történik emberekben, családokban. Előfordul, hogy eleve úgy küldenek ki időnként gyerekeket, hogy nem akarják, hogy megváltozzanak. Sokáig biztató jeleket láttam, gondoltam, hogy beindulsz, de kiderült, hogy azért csinálod, hogy békén hagyjanak. Azt jelenti nekem, hogy te nem fogsz próbálkozni, lezártad a dolgot, nagyon elhiszed, hogy kényelmes a helyzet, amiben benne vagy, ez az elkényeztetettség, vágyakozol az extra dolgokra, de fontosabb, hogy hátradőlj és pihenj. Nem akarod a kisujjadat se mozdítani a házban. Pali is sokféleképpen szólt már hozzád, basztattunk, de te ezeket úgy használod fel, hogy még jobban belekényelmesedhessél abba, amiben vagy. Te először hallottad itt Palitól, hogy beteg vagy, de nem vészharangot kongatott meg, csak hátradőltél. Az van bennem, hogy ezt a visszajelzést sem hallod meg. Remélem, igen. Amit Pali csodának hív, arról azt hiszem, hogy valaki a képességeit kibontakoztatja. Most azt érzem, hogy csodára van szükség.

Pszichológus: Amikor kijöttél ide, elkezdtél dolgozni. Jól érezted magad. Később jött a barátnőddel való szakítás, depresszió. Akkoriban a terápiás ülésen meglepően pozitív voltál. Beszéltél a gondolataidról. Volt egy-két hét, amikor stabil voltál, aztán mélyrepülés.
Nem olyan, mintha kisgyerek lennél, hanem magzati helyzetben vagy. Jelenleg anyaméhben vagy. Megláttál valamit, megijedtél, hogy megszületsz, ott maradsz egyedül, anya nélkül, nő nélkül. Hasonló érzelmed van, hogy anya nélkül elpusztulsz. Szerintem attól félsz, hogy mi lesz, ha saját lábadra kel állnod. A debilizációs szorongást is látom. Mindig egy del gombot nyomtál minden foglalkozás elejére. Mindig ugyanazt a 70 percet csináltuk. Nem tudtuk összefoglalni, hogy mi történt veled 1,5 hónap alatt. Makacsul ragaszkodsz a köldökzsinórhoz. Legjobb lenne a spontán belső igény felkeltése, de lehet, hogy meg kéne szüleszteni téged. Lehet, hogy ki kéne szakítani téged otthonról. Ha te nem vagy képes rá, akkor a szüleidnek kéne. Azért nehéz ez, mert nincs önismereted. Ez hosszú út, nagyon lassan haladunk, kétségbeejtő számomra, hogy elefántok között, dzsungelben is laptopozol. Valahogy fel kéne tölteni érdekességgel a személyiségedet. Az összes érzékszervedet ki kell nyitnod a világra. Lehet, hogy ki kell rakni téged a semmibe, hogy szenvedj, mint a kutya, hogy tanulj magadról. Jelen pillanatban, így 18 évesen, nem látom, hogy a céljaid meg tudnának valósulni, azért, mert be vagy zárkózva. Azt mondod, hogy szorongsz, azért nem alszol, aztán bebizonyítom, hogy nem is szorongsz. Szükséged van a patológiára. Az anyaméhben való léthez szükséges… Szimbiotikus kapcsolatod van a szüleiddel. Kicsit megcsaltad őket itt, amikor megfogalmaztad, hogy eddig azt hittem, hogy ők a világ legcsodálatosabb szülei. Akkor hívtam ki őket. Nem lehet megcsinálni, csak velük együtt, mert annyira nincs benned semmi igény. Rettenetesen szenvedhetsz. Az óvodástársaid felnőttek, itt is van egy gyerek, aki felnőttebb nálad, pedig csak 13 éves. Szüleid is biztos érzik. Ezt látták rólad a többiek hat hét alatt, nem tehetsz róla. Tudunk segíteni. Mindenkinek partnernek kell lenni. Azt gondolom, hogy amikor előreléptél, majd hátra, akkor az történt, hogy felismerted, hogy a családban mindenki beteg, nem csalhatod meg őket.”

A Chance Program része, hogy (ha lehet) a szülők (esetleg testvér, egyéb családtagok) kijönnek Srí Lankára az utolsó pár hétre, és a családterápia már kinn elkezdődik. Ilyenkor a csoportfoglalkozásokon ők is részt vesznek, pl. elmondják a többiekről az első benyomásukat, és ők is kapnak visszajelzést.

Más gyerekek szülei:

„Amikor először láttalak, azt gondoltam, hogy nagyon szomorú ez a fiú. Ma beszéltünk, megleptél. Zárkózottnak, magadba fordulónak, depressziósnak látlak, de nagyon megnyíltál, és mélyen beszéltél magadról. Én nyitott vagyok, de egy idegennek nem tudnék így megnyílni. Szerintem nem lehet valós, amit mondasz.

Én is szomorúnak láttalak.

Én nem vettem észre, hogy nagyon érzékeny vagy, pedig mondtad. Elvonulsz, magadban vagy. Egy srác, aki szeret elvonulni.

Gépezel, a tengerparton is. Azt csinálod, ami neked jólesik.”

Saját apukája:

„Fölálltál, odamentél az ajtóhoz, rátetted az kilincsre a kezed, lenyomtad a kilincset, és kicsit kinyitottad.”

Saját anyukája:

„Sokkal nyugodtabbnak látlak. Apád is. Azt gondolom, hogy az első lépést megtettük. Te is azt látod, hogy változtatni kell. Sokkal pozitívabb vagy, sokat nevetünk, humorizálsz, zenét hallgatunk, jó veled, örülök.”

Béla a turnus végén:

„Nem mindig tudom felidézni, miért vagyok itt, azt sem tudom, mik voltak a változások, mit akarok. Azt tudom, hogy valamit kell csinálni a családdal terápia-szinten, de nem tudom, mi a baj a családdal.”

Mindkét gyerek (Ábel és Béla) esetében is azt láttuk a feltáró munka során, hogy a házasság kudarca vezetett oda, hogy gyermeküket „megbetegítették”, zseninek nyilvánították.

Igazolta, hogy a kapcsolatból (legyen bármennyire is boldogtalan), mégiscsak egy „zseni” született.

A tények nem számítanak. Ennek a két „hazugságnak” (szeretjük egymást és zseni a gyerekünk) a fenntartásába belerokkant a gyerek, és belerokkantak ők is.

Ezekben az esetekben (is) világosan látszik, hogy a családi rendszerben lévő probléma kapcsán hogyan válik a gyerek tünethordozóvá.

Ábel esetében a szülők megsértődtek ránk, így a kóros egyensúly konzerválódott.

Béla esetében a változást az hozta, hogy a szülők sok-sok év után ki tudták mondani egymásnak, hogy nem akarnak együtt élni, elváltak. Ezzel adtak lehetőséget a gyereknek is, hogy letegye a tüneteit. Béla először nagyon haragudott ránk, de később átértékelte a vele és a családjával történteket.