Ishare (12), Dimuthu (13), Thilina (14) és Krishante (26) nézik az óceánt.

Tartásukból és tekintetükből nem nehéz kitalálni, mit éreznek, mire gondolnak. Mély fájdalmat, gyászt és félelmet éreznek, a cunamiban elhunyt szeretteikre gondolnak.

Nézik a vizet, és én nézem őket. Minek hoztam ide őket? Tudhattam volna, hogy nem fognak fürdeni. Sután állnak újonnan vásárolt úszónadrágjaikban, s némán nézik a vizet.

Ishare a 13 éves bátyját és 4 éves öccsét, Dimuthu és Thilina 15 éves nővérüket, Krishante négyéves kislányát és négyhónapos kisfiát gyászolja újra.

Percekig állunk így – ők nézik az óceánt, én nézem őket.

A gyerekek hirtelen ütni kezdik a vizet.

A partmenti hotel medencéjénél is hallani az óceán dübörgését, érezni illatát.

Megbeszéltük Krishantéval, a HELP Falu egyik nevelőszülőjével, hogy megtanítjuk a gyerekeket úszni. Most mind a négyen döbbenten néznek rám, amikor belemegyek a medencébe. Érzem, kegyeletsértést követek el. „Stop!” – kiáltja Ishare, amikor a víz a derekamig ér. A gyerek szemében rémületet és aggodalmat látok. A három gyerek kórusban próbál kiparancsolni, amikor a mélyvíz felé úszom.

Mire számítottam? Önfeledt lubickolásra? Vízbe ugrálásra és labdázásra? Igen. Helyette újra felszakítottam a sebeket, megerősítem a félelmeket.

S akkor támadt egy ötletem. Sütit és kólát rendeltem, s meghívtam az asztalunkhoz a hotel menedzserét, akit kineveztem „úszómesternek”. Susil elméletben elmagyarázta a gyerekeknek, hogy kell úszni, majd kéz a kézben, lépcsőfokról lépcsőfokra bevitte őket a kismedencébe, s nagy türelemmel elkezdte őket tanítani.

Csak Krishante nem jött be a vízbe – abba a közegbe, ami másfél éve elragadta tőle a gyerekeit.

Most mosolyogva nézem, amikor hétvégén gyerekeink elhívják barátaikat, s elkezdik úszni tanítani őket, a medencében vízilabdáznak vagy az óceán partján játszanak.  Ishare a víz alatt végigússza a 15 méteres medencét.

A „tabunak” vége.