“Soha nem voltam még ennyit kettesben a fiammal”

25 szeptember 2013

Középső gyermekemmel évek óta komoly gondok voltak, ami olyan mértékben elhatalmasodott, hogy a végén már nem is beszéltünk egymással. El voltam keseredve, görcsösen kerestem a megoldást. Probáltam segítséget kérni, pszichológustól, nevelési tanácsadótól, de nem jutottunk semmire. Éreztem, hogy valami drasztikus változásra van szükség. Ekkor küldött át egy linket a barátnőm a Chance programról. Azonnal telefonáltam, másnap már utaztunk Pestre. Utolsó pillanat, utolsó másodperce volt, ezért nem volt nehéz meghozni a döntést, menjen-e gyerek. Igy május 31.-én az én kisfiam elrepült Sri Lankára.

Az, hogy elment a gyerek, nekem is lehetőséget adott arra, hogy nyugodtan végiggondoljam mit rontottam el. Pár hét elteltével, tisztán és pontosan láttam a hibáimat.

Alig telt el egy hét Günther már telefonált is, azok után, hogy az utolsó fél évben már egyáltalán nem beszéltünk egymással. A facebook-on bejelölt, képeket küldött, napi szinten írt, mesélt örömökről, bánatokról. Aztán a testvéreivel is beszélt, akikkel évek óta semmilyen kapcsolata nem volt. Szóval, elindult valami, gondoltam is: Hiszem ha látom!

Hát megláttam, mert ebben a programban lehetőségem volt a gyereket meglátogatni, így nagy izgalommal vártam az augusztust.

Már a megérkezésem is fantasztikus volt. Megöleltem végre a gyerekemet, aki újra ugyan úgy ölelt meg mint régen! Akinek láttam a szemében, mennyire örül nekem. Az utat végig beszélgettük, meséltük a három hónap élményeit egymásnak.

A szállásra érkezésünk után Günther lelkesen mutatta be a házat, a csapatot. Érdekes embereket ismertem meg. A mentoráltak mind kedves, életvidám gyerekek voltak, akiről nem is gondolnánk, hogy milyen komoly lelki problémát hurcolnak magukban. A mentorok végtelen türelme, az, ahogy szerették a fiúkat, ahogy próbáltak a kedvükben járni, az lenyűgöző volt.

Szóval bekerültem egy olyan csapatba, ahol mindenki feltétel nélkül elfogadta a másikat, ahol a legfontosabb az volt, hogy ráébresszék a fiúkat arra, hogy mennyire értékes, szeretni való emberek.

A napi program általában hasonlóképpen zajlott. Ébresztő, reggeli, munka, filmkészítés, filmnézés, angol óra, ebédkészítés, csoportterápia, délután szabad program, kirándulásokkal, fürdéssel, ki mit szeretne. Esténként Solo partival eldöntöttük a másnapi feladatok gazdáit. Beszélgettünk, grilleztünk, gitároztunk, énekeltünk, nagyokat ettünk. Szóval közösségi élet, reggeltől estig.

Mindeközben észrevétlenül összemelegedtünk a fiammal. Mindketten görcsösen próbáltunk jobbak lenni. Sokat voltunk együtt, egy szobában aludtunk, esténként beszélgettünk, rengeteget kártyáztunk. A szabad programokat általában kettesben töltöttük, Günther megmutatta a közeli érdekességeket, bemutatott azoknak a helyi embereknek, akikkel jóban volt, kijártunk a piacra, ahol nagy szakértelemmel válogatta és alkudozott az árura, főleg, hogy mindezt angolul tette. Mert ugye ebben a három hónapban még angolul is megtanult.

Az ország csodaszép volt. Most már értem, miért hívják Ázsia gyöngyszemének. Jó volt látni egy ennyire más világot, megismerni az ott élő embereket, akik látszólag boldogok, elfogadják azt ami van és ahogy van, nincsenek megfertőzve még a nyugatias, anyagias világgal. A mi gyerekeink szeretettel fordultak feléjük, barátként kezelték őket, napi kapcsolatban voltak. Érdekes volt, hogy két ennyire különböző kultúra, megtalálta egymáshoz az utat. Búcsúzáskor könnyes szemeket láttam amitől teljesen elérzékenyültem.

Soha nem voltam még ennyit kettesben a fiammal. Olyan dolgokról is beszéltünk, amiről eddig nem beszéltem neki. A saját gondjaimról, a családunkról, arról, hogy mi lesz velünk, hogyan tovább, hogy látom az életünket, az ő jövőjét, hogy ő mit szeretne. Ahogy közeledett az idő, hogy hazautazunk, láttam a fiamon, mennyire várja, hogy lássa a családját. A találkozás megható volt, mert Günther az öccsét ölelte meg először, pont őt, akire a legjobban volt féltékeny. A nővérének is nagyon örült, hozott ajándékba neki egy szép gyűrűt. A testvérei is szívből örültek Günthernek. Pesten maradtunk egy napot, csavarogtunk, beszélgettünk, nagyokat nevettünk.

Hazaérkezésünk után pár nappal kezdődött a suli. Vissza kellett zökkeni mindenkinek a megszokott ritmusba. Günther elkezdte az iskolát, a kollégiumba beilleszkedett. Az osztályfőnőkénél már érdeklődtem, és csak jót hallottam. Minden nap beszélünk telefonon. Úgy érzem jól érzi magát, elfogadta a szabályokat. Hétvégenként mikor itthon van, beszélgetünk, együtt tévézünk, úgy látom szívesen van otthon. Van olyan, hogy el sem megy.

Az, hogy kimehettem a gyerekhez, arra szükségem volt nekem is. Valószínűleg, ez a Chance program még hatékonyabb lenne, ha a szülők is részt vehetnének a terápiában, mert lássuk be, hogy a gyerek csak tünethordozó.

Sok mindent tanultam ebben a három hétben. Megtanultam, hogy nem kell mindig mindent jobban tudni, nem kell tökéletesnek lenni a gyereknek, hogy nem javítjuk ki mások előtt az embert, hogy nem kell tíltani dolgokat a gyereknek, csak azért, mert azt gondoljuk, még fiatal hozzá, nem fárasztjuk egymást érdektelen történetekkel, partnerként kell kezelnünk őket, érezniük kell a biztonságot, a szerető szülői kezet, és a legfontosabb, hogy boldogok legyenek. És bármi probléma is adódik, a legfontosabb, hogy még jobban szeressük őket!

Nehéz mesterséget választottál, amikor arra vállalkoztál, hogy fiatal problémás gyermekeinket visszatereled a helyes útra, miközben megosztod velük a tudásodat és példaként állsz elöttük. Köszönöm amit tettél értünk. Köszönöm, hogy a gyereket visszaadtad nekem.

 

Angéla

2