Hogyan tehetjük tartalmassá a bezártságot?

16 április 2020

Nem illendő, hogy egy pszichológus ilyen kérdést tegyen fel, hiszen ez szuggesztív kérdés. Az a szuggesztió (ki nem mondott mögöttes üzenet) van benne, hogy tartalmassá kell tenni a bezártságot, és ezt evidenciának véve úgy teszek, mintha ennek csak a „hogyanja” lenne a kérdés. Sőt, még azt is feltételezem és sugallom a címben, hogy „tenni akarunk” a bezártság tartalmassá tétele érdekében.

Vállalom ezt a többszörös illetlenséget, mert sokunk számára nem a „bezártság” a rossz, hanem, hogy ezt nem választottuk, hanem rákényszerülünk. Azt viszont mi választjuk, hogy ez az időszak üres legyen, vagy tartalmas. Többen (magán- és szakemberek) javasolják a korábbi napi rutinunkból átmenteni, amit csak lehet – öltözzünk fel, mintha munkába mennénk, borotválkozzunk meg vagy sminkeljünk, mintha az utcára mennénk, stb. Ezekkel a pót- és álcselekvésekkel ideig-óráig becsaphatjuk magunkat, de ettől nem lesz „tartalmas” a négy fal között töltött idő.

Igazi (valós) tartalom nélkül minden óra nagyon lassan telik.

Az a tapasztalatom, hogy az „átlagember” két-három hónapra tud előre gondolkodni, ezért  javaslom, hogy gondolkodjunk ennyi időben, s ha „hosszabbítani kell”, azt az időt is tagoljuk majd (ha kell) nagyjából ekkora ciklusokra.

Az én életem 2013 nyara óta ilyen két-három hónapos periódusokban zajlik, mert azóta viszek évente három csoportot a Chance Program élményterápiás utazására korábban Sri Lankára, tavaly óta Görögországba. Határozottan állítom, hogy ennyi idő belátható, vállalható és tartalmassá tehető a „nehezen kezelhető” gyerekek, szüleik, a munkatársaim és az én számomra is. Ezeken az utazásokon nem vagyunk bezárva (hiszen élményterápiáról van szó), viszont „össze vagyunk zárva”. (Általában kilencen – négy gyerek, négy mentor és én.)

Először a bezártság tartalmassá tételére teszek javaslatot saját életemből azok számára, akik hozzám hasonlóan most egyedül vannak, ugyanakkor módjuk, idejük, igényük és/vagy szükségük van az elmélyedésre.

Kétszer zártam be magam két-három hónapra, és mind a kettő Thomas Mann: József és testvérei című könyvével volt kapcsolatos.

Az egyetem vége felé, saját (négy évig tartó, önismereti, feltáró, pszichoanaltikusan orientált) terápiám során Varga Zoltán javasolta, hogy olvassam el ezt a könyvet. Akkoriban bátyámmal a Hegedüs Gyula utcában laktunk a nagyszülőktől ránk maradt tanácsi négyszobás lakásban. 1977-et írtunk. Fiatalok voltunk, állandóan buli volt. Buli – azaz összejöttünk, beszélgettünk. Nem volt se cigi, se pia, se drog. Beszélgettünk. Sokszor tízen, húszan. Lehetetlen volt elmélyedni József történetében. Kapóra jött, hogy Popper Péter nem tudta tartani az ígéretét, és kért néhány hónap haladékot, hogy felvegyen a klinikára (SOTE 1.sz. Gyermekklinika) dolgozni. Elszegődtem a Péti Nitrogén Művek vezérigazgatója mellé sofőrnek. Munkaidőm reggel hatkor kezdődött, amikor a „vezér” beszállt az előmelegített kocsiba, és minden alkalommal elsütötte ugyanazt a poént: „Megyünk már, mint a villám, hun az egyik fába csapunk be, hun a másikba”. Vittem őt tárgyalásokra, gyárlátogatásokra – ilyenkor volt időm olvasni. Délután négytől hajnalig a munkásszálláson szintén. Hosszú könyv ez, több mint ezer oldal, de annyira izgalmas, lebilincselő és elgondolkodtató, hogy két hónap kellett mire a végére értem. Úgy szállt el ez az idő, hogy észre se vettem.

Évtizedekig őriztem egy vágyat – írni egy forgatókönyvet arról, mi történne egy ilyen különleges gyerekkel, mint József, ha Magyarországra születne. 2000-ben felmondtam az akkori állásomat (gyermekotthon igazgató voltam), és elmentem Izraelbe, hogy végigjárjam József útját egy teveháton, és megírjam a forgatókönyvet. Szakácsként és pszichológusként gyűjtöttem 10 hónapja Tel-Avivban a pénzt a tevés utazásra, amikor a terroristák felrobbantottak egy diszkót – nyolcvan (főleg orosz bevándorló) gyerek halt meg. Másnap otthagytam Izraelt. Nagy Péter barátom felajánlotta, hogy vállalja a költségeimet, válasszak ki egy helyet, vonuljak el, és írjam meg a forgatókönyvet. Korfura mentem. Megírtam. Ez az időszak is csodálatos volt. Korábban sose írtam „szépirodalmat”, teljesen új volt a számomra karaktereket és körülményeket „teremteni”, s végigkövetni, ahogy a szereplők „élni kezdenek, és alakítják a saját történetüket”. (Az én „Józsefem” BMX világbajnok és gyerekszínész, de „többször esik kútba”, például állami gondozásba is kerül. Elolvasta a forgatókönyvet néhány gyerek, aki a korábban általam vezetett gyerekotthonban nőtt fel, és nagyon megérintette őket. Volt, aki sírt is a történeten.)

Szóval ez a két javaslatom:

  1. Ha tehetitek, olvassátok el Thomas Mann: József és testvérei c. könyvét. Ha már olvastátok, olvassátok újra. Én most kezdtem bele harmadszor, és ugyanolyan varázslatos, mint előszörre és másodszorra volt. Másra tanít most, 65 éves koromban, mint 40 vagy 20 évvel ezelőtt.

  1. Ha bármilyen önkifejezési késztetés van bennetek, itt az idő, hogy megvalósítsátok.

Van egy javaslatom az „összezártsággal” kapcsolatban is. Popper Péter azt mondta, hogy az európaiak hibáznak abban, hogy a szerelem csúcspontján házasodnak, mert onnan csak lefele lehet menni. Néhány szerencsés kapcsolat ugyan megmarad a csúcson, de ez korántsem általános. Ezzel szemben – mondta a – a keleti kultúrák megszervezett házasságai, amikor a menyasszony és a vőlegény sokszor csak a menyegzőn ismerik meg egymást, arról szólnak, hogy a feleség és a férj az idők során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és nincs is más választásuk, mert a válás ezekben a kultúrákban nem elfogadott. A szabályok sokat lazultak, de én is tapasztaltam Sri Lankán, hogy az ilyen házasságok az összecsiszolódásról, a közös élet kialakításáról, a családtagok védelméről, a konfliktusok közös megoldásáról szólnak, és sokszor fordulnak át szerelembe, vagy legalább szoros és boldog életközösségbe. Így a javaslatom az, hogy aki teheti, tisztázza önmagával és a családtagjaival, hogy mit is jelent az az életközösség, amiben éltek, hogyan éltek, mi köt össze titeket, és hogy mi is a dolgotok egymással. Ha nem is az életetek végéig, de legalább három hónapra csináljatok tervet, hogyan tudjátok magatok és egymás (esetleg szüleitek vagy gyerekeitek, egyéb szeretteitek) számára tartalmassá tenni a bezártságot.

Javaslatim végén szeretném megköszönni azoknak, akik válaszoltak arra a kérdésemre, hogy van-e értelme folytatni a blogot a jelenlegi nehéz helyzetben, nem terhel-e titeket. Legalább ötvenen írtátok a Kétségbeesett szülők…., illetve az én Facebook oldalamon, valamint privátban, hogy szívesen olvassátok a történeteket, de volt olyan (korábban „lelkes olvasó”), aki azt írta, hogy most nem tud elszakadni a mindennapok nehézségeitől. Köszönöm, és megfogadom Gyuris Tamás véleményét, és hetente egy megjelenésre redukálva folytatom az írást. Ezentúl hetente csak egyszer, vasárnap délben jelennek meg az új blog bejegyzések. Dorka története után is lesznek valódi esetek, igaz történetek Sri Lankáról és az életem más szakaszaiból, valamint pszichológiai tanulságok, szakmai érdekességek.

Pali

József és testvérei (könyvborító)

2