Ábel és Béla, a „zsenik”

10 május 2020

Mint a február 16-án közzétett „Zoli és a birodalmi lépegető” c. (12.) blog bejegyzésben írtam, Ábel egy valóban nehezen kezelhető, minden szabályt felrúgó, minden felnőttet (szüleit is) megvető 15 éves gyerek volt. Vele kapcsolatban a Zolival együtt megvalósított kéthetes utazás legnagyobb eredménye az volt, hogy sikerült diagnosztizálni, hogy óvodás szinten megrekedt.

A fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek általában kimondják, hogy a gyerek fejlődése nem lineáris, hanem ugrások, latenciák és újabb ugrások, latenciák követik egymást. Egy gyerek alapvetően akkor nem tud az egyik életkori szakaszból a másikba lépni, ha az adott szakaszban szükséges testi, lelki és egyéb igényeit

nem elégítik ki,
ha túlságosan kielégítik,
ha trauma éri.

Ábel és Béla azért rekedtek meg a fejlődésben, mert szüleik már kisbaba korukban zseninek kiáltották ki őket, de ennek adottságaik és képességeik (később készségeik) alapján nem tudtak megfelelni. Számukra ez volt a trauma. Egyre nagyobb különbség volt azok között, amit a szüleik kommunikáltak feléjük, illetve azok között, amit az óvónőktől, tanítóktól, tanároktól és a társaiktól hallottak, vagy amit megtapasztaltak önmagukról.

Ábel (aki egyébként kimagasló sportteljesítményekre lett volna képes, valamint kiválóan rajzolt, graffitizett és dobolt) teljesítménye 15 éves korára minden tekintetben elmaradt saját lehetőségeitől, sőt még egy átlagos értelmi képességű gyerek lehetőségeitől is. Szülei arra tanították, hogy „mindig neked van igazad”, az óvónők, tanítók és tanárok tévednek. Így a gyerek elutasította, kikészítette az óvónőket, a tanítókat és a tanárokat. Bármelyik felnőttet. Később a szüleit is. Öntörvényű lett. Sokadik iskolából rúgták ki a magatartása miatt. Az alvásba és a drogok világába menekült. Látens öngyilkossági kísérletnek minősítettem, hogy fék nélküli rollerrel és kerékpárral közlekedett a leejtőkön néha 60-70 km-es sebességre felgyorsulva.

A (hagyományos) pszichoterápiát úgy úszta meg, hogy vagy „elfelejtette” az időpontot, vagy a buszon bealudt, és az utolsó pár percre érkezett meg.

Ábel részére a Chance Program keretén belül egy teljesen egyéni élményterápiás tervet dolgoztunk ki, váltott mentorokkal. Azt gondoltuk, három hónap alatt „felneveljük”, behozzuk a sokéves lemaradást. Egy „óvó bácsival” (férfi óvodapedagógussal) kezdett, alsós tanítóval, majd felsős pedagógussal folytatta (volna). Idáig azonban sajnos nem sikerült eljutnunk.

A turnusok azzal kezdődnek, hogy minden gyerek elmondja, miért jött ki velünk (korábban Srí Lankára, most már Görögországba), mit vár az itt töltött időtől.

„Két dolog miatt jöttem: mert túl sok drogot használok, és azért, hogy felelősséget tanuljak. Célom elérni, hogy csak füvet használjak. Még nem tudom, mit fogok csinálni ennek érdekében.”

Pár nap után mindenki kap visszajelzést, a többiek elmondják az első benyomásukat róla.

„Elsőnek úgy tűntél, mint aki próbálja megtalálni a helyét. Ez nem igazolódott be.

Nem felelőtlen, hanem határfeszegető vagy.

Én féltem tőled eleinte.

Nem vagy tekintettel a téged körülvevő emberekre, talán törődés- és figyelemhiány miatt.

Egy kicsit félek tőled, például a tegnapi tengerparti esetnél majdnem szívrohamot kaptam, hogy bele fogsz fulladni, és én leszek a hunyó.

Olyan vagy, mint egy négyéves gyerek. Minden figyelmet magadnak akarsz. Egocentrikus vagy és mindig az adott pillanatnak élsz, nem látsz, vagy nem akarsz látni előre semmit sem.

Az alvással bújsz ki a veled szemben támasztott elvárások alól.”

Ábel volt eddig az egyetlen gyerek, akit haza kellett küldenünk. Folyamatosan rúgta fel a „Terápiás megállapodást”, kivonta magát a napirend alól, az óceánparton füvet vásárolt, veszélyeztette önmagát és másokat.

A turnus végén is adunk egymásnak visszajelzést. Ábelről az idő előtti távozásakor mondták el a többiek, milyennek látták:

„Szerintem tudtál volna változni még.

Ha ezt te nem akarod, más nem akarhatja.

Furcsállottam, hogy elrontottad. Nehéz neked sokáig jól viselkedni, tartani a szabályokat.

Nem vagy képes kitalálni, mi történjen. Inkább verjük szét az egészet, mert ez a könnyebb.

Tényleg kezdtem besokallni miattad. Nem tudtam nevetni, ingerült voltam stb. Igyekeztem veled toleráns lenni, de nem ment. Hagytalak sokszor tovább aludni, engedékeny voltam, nem hiszem, hogy ez egy elviselhetetlen dolog volt. Nagyon elidegeníted magadtól az embereket.

Szerintem is elkezdtél változni, de rájöttél, hogy így sem éreznéd jól magad, ezért visszaváltoztál.”

Minden pszichoterápia során elérkezik az a pillanat, amikor a páciens megérzi, hogy változni kezd. A régi sémái (tünetei) egyre kevésbé működnek, új, pozitív viselkedés (tünetmentes élet) pedig még nem áll a rendelkezésére. Mondhatjuk úgy is, hogy a kóros egyensúly (a bajoknak a tünetekkel történő egyensúlyban tartása) felborult, de új (egészséges) egyensúly még nem alakult ki. A „lélek” ezt nem szereti. A bizonytalanságnál a biztos rossz is jobb. Ezen az időszakon a bizalom (a terapeutába vetett hit) tudja a pácienst átsegíteni.

Ábel azonban nem bízott eléggé senkiben, bennem sem. Sajnos, önmagában sem. Ezt tanulta meg. Mentségére legyen mondva, hogy bennem és az élményterápiában (kétszer is „nekiugrottunk”) megpróbált bízni. 15 éves korában azonban már nem tudott.

Hazamenetelkor mindenki megfogalmazza, mi történt vele az élményterápiás utazáson:

Ábel:
“Alakulóban vagyok. Időnként el tudok csippenteni pillanatokat, amiken változtatni tudok, pl.
mások szívatásánál 30-ból kettőt mondok ki.”

Az utolsó csoportos beszélgetés a gyerek hazaindulása előtt:

Neked a „szocializáció” kimaradt. Nem tehetsz róla, de minden közösséget szétversz. Most
lehet, hogy ki fognak emelni a családodból is, mert ott még van három gyerek, akit rendesen
fel kellene a szüleidnek nevelni. Ha ezt te meggátolod, akkor ki fognak rakni otthonról.
Sokszor elhangzott az elmúlt fél évben a szüleid részéről, hogy elegük van.”

Ábel:

“Mit mondjak? Én nem akarok megváltozni. Tudom, hogy sehova nem vezet a viselkedésem,
sehova nem fogok jutni. Második-harmadik héten alakult ki bennem ez.”

Akkor kellett volna elmondania.

A szüleik által zseninek kikiáltott gyerekek (mivel a legfontosabb emberek, a szüleik „csapták be őket”), nem bíznak senkiben. Elutasítanak minden szabályt és mindenkit, aki a szabályokat szeretné számukra közvetíteni. Nem tudnak és nem is akarnak a realitással szembenézni, inkább maradnak pici gyerekek. Végignézik, ahogy lemaradnak kortársaikhoz képest. Közben egyre kevésbé szeretik a világot, az őket félrevezető szüleiket és önmagukat. És persze elutasítanak mindenkit, aki a kóros egyensúlyt megzavarhatná.

Legközelebb Béla történetével folytatjuk.

2