A cikket alább és a következő linken olvashatják:
Srí Lankán gyógyít magyar gyerekeket a hiperaktív lélekdoki, akire bérgyilkost küldtek.
Popper Péternél tanult pszichológiát, dolgozott pszichoanalitikusként, vezetett gyermekotthont és svéd-magyar gördeszkával s kerékpárral kereskedő céget, világbajnokot nevelve szövetségi kapitánya volt a magyar BMX-válogatottnak, rendezett BMX világbajnokságot, tizenöt éven át taxizott, szakácskodott Izraelben, írt filmforgatókönyvet, fogadtak ön ellen bérgyilkost, épített s vezetett segélyfalut Srí Lankán cunamit túlélő árváknak, pár éve pedig ott, a szigetországban gyógyít magyar gyerekeket, újabban pedig kiégett felnőtteket is. Hagytam ki valamit?
Volt egy találmányom is. A kilencvenes évek elején én csináltam a metróalagútban az Ecseri és a Népliget között néhány hónapig látható mozgóreklámot, a Metro Mozit.
Egy pszichológus hogyan diagnosztizálna egy ilyen mindennel foglalkozó figurát?
Hiperaktív, öntörvényű és hiányzik belőle a szorongás. Sose szorongok. Ha helyzet adódik, megoldom. Például van ez a Srí Lanka-i élményterápiás programom, amit normális ember be nem vállalna: itthon kezelhetetlennek minősített gyerekekkel két-három hónapot eltölteni egy trópusi országban, ahol beszippanthatja őket az óceán, megmarhatja skorpió, idegen a kultúra, az utca pedig kész életveszély, ugyanis a helyiek őrült módra vezetnek. Szorongva ilyet lehetetlen csinálni.
Ortodox analitikus, úgy dolgozik, mint Freud: a beteg lefekszik, ön a fejéhez ül, beszélteti. Ugye a gyerekkorral indítja a terápiát?
A pszichianalitikus sose ad témát, de arra meg szoktuk kérni a pácienst, hogy egy szubjektív önéletrajzzal kezdje a saját terápiáját.
Önnek milyen volt a gyerekkora?
Eseménydús. Hagyjuk.
Hogy lett önből pszichológus?
Az egyik napközis tanító nénink családjának barátja volt Popper Péter, gyakran nyaraltunk együtt Balatonszemesen, tőle elég sokat hallottam a pszichológiáról. Érettségi után pszichológia szakra jelentkeztem, de csak azért, mert nem volt kedvem egyetemre menni, és ide mindössze tizennégy főt vettek fel, viszont kétezer-egyszázan próbálkoztunk. Másik szaknak az angol választottam. A felvételin, tán mert árvagyerek voltam, a pszichológia kérdéseknél az angolosok súgtak, az angolosnál a pszichológusok, én meg, hiszen már akkor se szorongtam, megjegyeztem, hogy tán egyszerűbb lenne, ha egymást kérdeznék. Felnevettek, felvettek. Mindig is szerettek a tanárok, az árvaság meg a dumám miatt. Meg a helyes pofimért… Akkor még nem volt ekkora orrom.
Zavarja?
Áh, dehogy, imádom.
Mi zavarja legjobban önmagában?
Azt hiszem, semmi. Tán lehetnék kicsit magasabb.
Minden pszichológus bolond?
A jó pszichológusok kicsit bolondok, „gyógyult bolondok”. És lazák és van humoruk. És képesek életben maradni, amihez az kell, hogy egyetlen pillanat alatt le tudják zárni a történeteket. Jön a páciens, fiók az agyadban kinyit, elmondja háromnegyed órában a szörnyűségeket, távozik, fiók becsuk. Ha nem így teszel, ha emészted magad tíz, száz ember sorsán, azt lehetetlen túlélni.
Az egyetemtől kanyarodtunk el. Szerette?
Untam. Másodévesként szóltam Popper Péternek, aki akkoriban a gyermekklinikán vezette a gyermekpszichológiai osztályt, hogy a tanulás mellett szívesen dolgoznék nála. Bevitt egy osztályértekezletre, s azzal kezdte, „itt van Vaskuti Pál, aki annyira szocializált, épphogy a vizeletét képes tartani”. Varga Zoltán erre felkiáltott: pont ő kell nekünk! A klinikát a napközis tanító nénim sógora, Gerlóczy Ferenc, egy már fiatalon is szenilis legendás orvos vezette. Gyerekkoromban, hétévesen találkoztam vele először, a sérvemet műtötte, de először nem a beteg oldalon. Aztán később a beteg oldalon is. Azóta két sérvheggel büszkélkedem, meg ezzel a sztorival, mindenkinek elmesélem. Egyébként zseni volt a prof, saját szememmel láttam, amikor egy viziten egy veseműtétre váró gyerekre azt mondta, „ez bizony nem vese, hanem vakbél”. Győzködték, hogy tipikus vesegyulladás tüneteket produkál a kisfiú, hiába. A nagy baj az volt, hogy akit vakbéllel műtenek, azt a hátára fektetik, s ha kiderül, hogy tévedés történt, a veseműtéthez meg kell fordítani, amitől elfertőződik az első seb, és elveszíthetjük a beteget. Végül a prof végezte a műtétet. Vakbél volt. Állítólag tízezer az egyhez, hogy a vakbélgyulladás a vesegyulladás tünetét produkálja, ez volt az az egy.
Kollégaként megbocsátotta neki a duplaheget?
Gyakran találkoztam vele Balatonszemesen és a Szondy utcában, ahol laktak. Ahogy mondtam, elvarázsolt ember volt, a sok együtt töltött idő ellenére még az arcomat se jegyezte meg. Pár hónapja gyakornokoskodtam a klinikán, amikor átszólt Poppernek, hogy „hallom, valami ifjú titán dolgozik nálad, mutasd be”. Popper átvitt, be kellett mutatkoznom, beszélgettünk, mintha akkor találkoztunk volna először. Aztán ugyanez megtörtént a következő évben. És az azt követőben is. Mindannyiszor ifjú titánként üdvözölt, noha gyerekkorom óta ismert.
Hogy lett a pszichológuskodásból taxizás?
Nem helyette, hanem mellette. Az egyetemen megtanították, hogy az alvás másfél órás ciklusokból áll, és két nyugodt periódus épp elég ahhoz, hogy kipihenje magát az ember. A többi időkidobás, csak azért alszunk nyolc órát, mert elődeink villanyfény híján nem tudtak jobbat sötétben, és megmaradt ez a több ezer éves „hagyomány”. Kiszámoltam, ha a huszonnégy órából nyolcat, azaz az egyharmadát alszom, akkor hatvanévesen elmondhatom, hogy húsz évet aludtam. De ha csak négyet alszom, hatvan év alatt nyerek plusz tíz ébren töltött évet. Azonnal átálltam a négyórányi alvásra, és az így felszabaduló időt az első tizenöt évben hajnalonta taxizásra fordítottam. Többet kerestem vele, mint bármikor a gyerekklinikán. Csak a katonaság idejére függesztettem fel a dolgot. Amikor az egyetem előtt bementem sorozásra, olyan valószínűtlenül sovány voltam, hogy mikor alsógatyára vetkeztem, az orvos azt kérdezte: „Más baja nincs?” És alkalmatlannak nyilvánított. Diploma után mégis bevittek, sportolók közé a Zách utcába, pedig akkor se néztem ki birkózónak. Kitaláltam, én leszek a viráglocsoló, fogtam a kannát, jártam a laktanyát, mindenki azt hitte, parancsra teszem, én pedig bekopogtam az összes tiszthez, elnézést kértem, locsoltam, kijöttem. Először csodálkoztak, aztán megszoktak. Így úsztam meg mindenféle kiképzéseket, szolgálatokat. Amikor kiderült a turpisság s kínossá vált a helyzet, beteget jelentettem, bevittek a Honvéd kórházba. Ott megkerestem a pszichológiai részleg vezetőnőjét, mondtam, én is pszichológus vagyok, a Zách utcában rohadok, az az ajánlatom, hogy munkaidőben bejárok ingyen dolgozni, cserébe tessék elintézni, hogy otthon lakhassam és ne kelljen viselnem a zubbonyt. Belement. Először mucsőztem, ez a munkaerő-csökkentés rövidítése: kilincseltek a tisztek leszázalékolásra, mindegyik papírjára ráütöttem a pecsétet, és érkeztek kiskatonák, őket pedig alkalmatlannak nyilvánítottam, kivéve azokat, akik direkt kérték, hadd maradhassanak, különben „alkalmatlanként” a falujukban nem lesz nő, akit feleségül menne hozzájuk.
Itt már nem unatkozott?
Dehogynem. És kitaláltam, megreformálom az alkalmassági vizsgálatot, mégpedig úgy, hogy minden egyes haderőnemhez egyedi pszichológiai profilt állítok össze, hogy az alapján szelektálják a katonákat utásznak, lövésznek, harckocsizónak, akárminek. A főnöknek tetszett az ötlet, átvezényeltek a vezérkarhoz, ahol a szintén sorállományú és szintén unatkozó Simon Miklós pszichológus barátommal dolgoztunk ki a tervet. Húztuk az időt, jártuk az alakulatokat, hogy úgymond megismerjük a különböző harcászati beosztásokat. Aztán, amikor lejárt minden határidő, hasra ütéssel „kialakítottuk” a pszichológiai profilokat. Nem lennék meglepve, ha ma is azokat használnák. Jól szórakoztunk, szabadidőnk is akadt. Egy barátom vett egy vattacukorgépet, egyszer engem is hívott árusítani, méghozzá Marcaliba, a búcsúba. Hazafelé dugóba kerültünk a sztrádán, ültünk a kombi Trabantban, hátul letakarva a vattacukorgép, sietni kellett, hát fogtam magam, beálltam a két sáv közé, nyomtam a dudát meg a gázt, mindenki félrehúzódott, szépen haladtunk. Mígnem félúton a nyomunkba eredt egy szirénás piros Zsiguli. Félreálltam, kiugrott egy rendőrőrmester, mint a dúvad rohant hozzánk, mutattam a katonaigazolványomat, benne, hogy a vezérkarnál szolgálok, és mondtam, „őrmester elvtárs, mielőtt őrültséget csinál, hallgasson meg, nincs felhatalmazásom elárulni, milyen küldetésben vagyok, de azt javaslom, vezessen fel Budapestig”. Biccentett, vissza az autóba, és onnantól ő dudált Pestig előttünk.
Katonaság után vissza a gyerekklinikára?
Persze, jó pár évre, közben taxi és analitikus magánpraxis.
Miért jött el a klinikáról?
Popper kirúgott.
Miért?
Közölte, nem szeretem őt, ezért el kell váljanak az útjaink. Tiltakoztam, hogy hát gyerekkorom óta ismerem, tisztelem és szeretem, mire így szólt: „Aha, szóval nem vagy tisztában azzal, hogy nem szeretsz. Akkor még veszélyesebb vagy rám, mint gondoltam.”
Előzmény?
Imádott ő lenni a társaság középpontjában. És én is szerettem az lenni. Egy bulin lenyúltam tőle a show-t, egyebek mellett bűvészkedtem a társaságnak, amiben Popper sem volt rossz, de az én trükkjeimet nem ismerték a többiek. Egy kerületi nevelési tanácsadóba kerültem. Annak idején az volt a gyakorlat, hogy a „rossz” gyerekeket kiemelték a családjukból, vagyis intézetbe zárták. Én meg arra jöttem rá, hogy a gyerek devianciájának az esetek többségében családi probléma a forrása, gyógyítsuk hát a családot, de úgy, hogy közben nem szakítjuk ki a gyereket.
A reformkodás közben egyszer csak a magyar BMX-válogatott szövetségi kapitánya lett.
Annak az a története, hogy egy pszichológus kollégámnak elege lett a nevelt fiából, őrültnek tartotta, én meg felneveltem a srácot. Ő Tas, ma már negyvennégy éves sikeres üzletember. Ügyesen BMX-ezett, összeraktunk neki egy jó biciklit. A műegyetemnél gyakorolt a haverjaival, láttam, elhivatottak, tehetségesek, segítettem őket pénzzel, tanáccsal. Tas már abban az évben harmadik lett a magyar bajnokságon, a következő évben első, az azt követőben világbajnokságot nyert, aztán még egyszer, majd harmadszor is. És ekkor azt gondolták a szövetségben, hogy nagyon értek a kerékpáros tehetséggondozáshoz és felkértek szövetségi kapitánynak.
Értett hozzá?
Dehogy értettem. Sose ültem BMX-en. Tornából fel voltam mentve a dupla sérvműtétem miatt.
Biznisz nőtt ki a BMX-ből.
Megkereste a szövetséget egy svéd gördeszkakereskedő, hogy terjeszkedne Kelet-Európában, alakítsunk közös vállalatot, és mivel a házban egyedül én beszéltem angolul, én lettem az igazgató. Volt pénz, vettem egy hatalmas Chevrolet busz, olyat, hogy fel lehetett állni benne, jártunk kupákra szerte Európában, mindent megnyertük, még a francia nemzeti bajnokságot is, a srácok imádták, a versenyzőim fele utcagyerek volt, csupa jó arc. Tast közben felvették az artistaképzőbe, ahol összeállítottunk neki és a társainak egy BMX-számot. Mindent ők találtak ki, trükköket, kosztümöt, zenét. Méghozzá három hónap alatt, miközben a normál artistaképzősök hat év alatt rakják össze azt az egyetlen számot, amit utána a karrierjük végéig csiszolnak. Szeptemberben kezdtük a próbát, januártól felléptek a nagycirkuszban, februárban szólt egy hongkongi menedzser, hogy látta a számot, és ha a gyerekek nyárra összeraknak még egy produkciót, viszi a bandát dél-ázsiai turnéra. Erre a kölkök kitaláltak egy ugrókötélszámot, zseniálisat, utaztunk. Az artistaképző igazgatója lenyilatkozta, hogy az intézmény utóbbi tizenöt évében a Rolling Brothers produkálta a legsikeresebb számot. Pár évig futott a szekér, aztán Tasnak elege lett a vándoréletből, először elvégezte a Színművészeti Egyetemet, utána egy kommunikációs egyetemen a PR-marketing szakot. Most épp bicikliboltja van.
Ön is kiszállt?
Persze. A Soroksári úton működött egy utógondozó otthon, ahol tizennyolcadik életévüket betöltött, volt állami gondozott lányok lakhattak huszonnégy éves korukig. Iszonyú balhék mentek, ott aztán mindenki mindenkivel, az utolsó csepp az volt, hogy építettek egy azték izzasztósátrat az udvaron, és a környékbeli bérházakból azt lehetett látni, hogy pucér gondozottak és szintén pucér nevelőtanáraik rohangálnak a kertben. Kirúgták az igazgatót, engem neveztek ki a helyére, rendbe tettem, fejlesztettem. Közben az én tervem alapján épült egy új gyermekotthon Békásmegyeren. Próbáltam pénzt szerezni a felszereléséhez. Egy mikrobusz úgy jött össze, hogy kétezer cégnek írtam levelet, s mindtől más és más alkatrész árát kértem: kitől egy jobboldali dísztárcsát, kitől egy kormánykereket, szélvédőt, abroncsot, szóval mindent, öttől húszezer forintig, az árakat katalógusból néztem ki. Ötszázan válaszoltak, ami ebben a műfajban szerintem világrekord, s szinte mindenki több pénzt küldött, mint amennyit kértem. Meglett a busz. Az egyik adományozó-jelölt, a Philip Morris illetékese külön kijött párszor, aztán azt mondta, tetszik neki ez az egész, de az ő cége tízezer forintokkal nem támogat, találjak ki valami komolyabbat. Brahiból azt kértem, finanszírozza a gyermekotthon számítógépes rendszerének felállítását, de úgy, hogy minden egyes szobában legyen gép. Annyi volt a válasz, hogy oké. Amikor Demszky átadta az intézményt, azt mondta, az ő kölkei nem élnek ilyen körülmények között. Hat éven át, egészen 2000-ig vezettem az intézetet, aztán egyetlen perc alatt döntöttem el, hogy felmondok.
Az hogy volt?
Hosszú történet. Még 1978-ban rájöttem, hogy el akarom olvasni a József és testvéreit, Thomas Mann legterjedelmesebb regényét, tizenhat év alatt írta meg, de nekem nem volt rá ennyi időm. Taxizás közben nem ment, állandóan fuvarban pörögtem, odahaza meg mindig buli volt, ami alatt ne azt értsük, hogy részegek rohangáltak, hanem azt, hogy öt, tíz egyetemista minden egyes nap hajnalig megváltotta a világot. Ezért két hónapra elszegődtem személyi sofőrnek a péti nitrogénművek vezérigazgatója mellé. Reggel hatra kiálltam a háza elé a Zsigulival, vittem, ahová mondta, kitettem, délutánig ültem az autóban, olvastam, aztán hazavittem a vezért, és a munkásszállón olvastam tovább, reggel elölről az egész. Két hónap alatt végeztem a könyvvel, rögtön felmondtam. Azt találtam ki, hogy majd egyszer forgatókönyvet írok a regényből, természetesen világsikert. Évekkel később, Gergő fiam vizsgaelőadásán Földesi Margit színitanodájában megláttam egy kisfiút, aki pont olyan volt, amilyennek a gyermek Józsefet elképzeltem. Örültem is, hogy megvan a főszereplő. Aztán eltelt még két-három év, és 1999-ben ismét láttam a fiút, aki időközben megnőtt, én pedig megrémültem, hogy kiöregszik a szerepből. Másnap családi okra hivatkozva felmondtam az intézetben, aminek ráadásul én adtam a nevét: FŐTASI, vagyis Fővárosi Terápiás Alapellátási és Szakellátási Intézet. A névadás legfőbb motivációja az volt, hogy szerepeljen benne Tas neve.
Hogy lett forgatókönyv a felmondásból?
Azt terveztem, hogy teveháton laptoppal végigjárom József útját, és közben írom. Ehhez először ki kellett jutni Izraelbe. Úgy döntöttem, aliázom, vagyis fölveszem az állampolgárságot. Másnak két év a procedúra, én elintéztem pár hét alatt, tetszett nekik, hogy könyvet írnék és pszichológus vagyok. Tel Avivba küldtek. Napközben egy étteremben szakácskodtam, hétkor nyitottam, megcsináltam a muffinokat és a zsömléket, délután öttől nyolcig nyelvtanfolyam, aztán vissza az étterembe, éjfélkor én zártam. Imádtam. Szeptemberben elején kezdtem, és úgy haladtam a nyelvvel, hogy október végén esetmegbeszélő pszichológusi mellékállást kaptam egy gyerekotthonban. Megoldottam, ha valami nem ment héberül, folytattuk oroszul, lévén zömmel orosz bevándorlók gyerekeihez hívtak. Az étteremben lógott egy tábla a honosított pszichológusi diplomámmal. Szerettek a vendégek, azt is elviselték, amikor egyszer éjfélkor rám telefonáltak, hogy van egy öngyilkos szándékú gyerek, indulás, én meg kikiabáltam a látványkonyhából, hogy bocs, kaja nincs, megyek gyereket menteni. Isteni egy évet csináltam végig.
A végére megszületett a forgatókönyv?
Egyetlen sort sem írtam, nem volt rá idő.
Ezért lépett le egy év után?
Nem, hanem azért, mert beindult az intifáda. Az első nagy merénylet idején a konyhán voltam. Este késő, hatalmas szirénázás, nyolcvan mentőautó, bezártunk, rohantunk a füst felé. Diszkóban robbant pokolgép, nyolcvan halott, plusz százvalahány sebesült, leszakadt lábak, kezek, fejek, rettenetes volt. Már ott az utcán mondtam, ez nem az én háborúm. Másnap csomagoltam, az első géppel hazajöttem.
És a forgatókönyv?
Van egy ügyvéd barátom, Nagy Péter, annak idején évről-évre negyven-ötven intézetis gyereket nyaraltattunk Görögországban, a számlát ő állta. Izrael után azt mondta: válaszd ki a világ bármely pontját, menj, írd meg azt a forgatókönyvet, ha két év, akkor két év, fizetem a költségeidet. Korfut választottam, kint első nap vettem egy üveg viszkit, totál berúgtam, és hajnalra megírtam az első három jelenetet. Reggel felkeltem, elolvastam, na, fog ez menni. Lassabban haladtam, mint gondolkodtam, ezért kijött Láng Éva barátom, beült a gépbe, diktáltam, írta, egy hónap alatt végeztünk, aztán itthon angolra fordítottam a szöveget. Erre azt mondta Péter, menjek ki Amerikába eladni ott a forgatókönyvet. Hallottam, hogy Spielberg egyszer a háza előtt autóval elütött egy fickót, aki szintén forgatókönyvet akart neki eladni, és a rendező engesztelésképpen el is készítette a filmet. Gondoltam, én is elüttetem magam vele, őgyelegtem is pár hétig a környéken, de nem jártam sikerrel.
Családja volt már akkor? A nevelt fia mellett ugye van egy vérszerinti gyereke is?
Ő Gergő, 1985-ben született. Neki az története, hogy a hatvanas években az Utánam, srácok! ifjúsági film forgatásán én voltam a gyerekszínészek felvigyázója, vagyis én ügyeltem rájuk, amikor épp nem forgattak. Volt köztük egy tizenkét éves lány, Gabos Erika. Mondtam az édesanyjának, ha a gyerek betölti a tizennyolcadik évet, feleségül veszem. Hat évvel később eszembe jutott a dolog, megkerestem, az anya nyitott ajtót azzal, hogy „Pali, te betartod az ígéreteidet?”. Másnap Erika elküldte a pasiját, én kiléptem a már amúgy is döglődő kapcsolatomból, összeköltöztünk. Annyit kértem Erikától, hogy harmincéves koromban szeretnék egy vörös hajú kisfiút. És alig múltam harminc, amikor megszületett Gergő.
Vörös hajú?
Hát persze, elég okos fiú, nemrég adott elő a Tedexen. Pszichológus, kriminológus, tanít az ELTE-n. A születése, pontosabban annak időzítése az állásomba került, ugyanis március tizenötödikén látta meg a napvilágot. Az akkori főnököm a Kossuth Gyermekotthonban nagyon nem szeretett. Reggel az ünnepség előtt jeleztem neki, ha megindul a szülés, megyek, még ha a Talpra magyart szavalják is épp, mire mondta, hogy nem mégy te sehová, Pali. Délben csörgött a telefon, leléptem. Másnap megkaptam a munkakönyvemet, nem bántam.
Ott tartottunk, hogy Amerikából hazarepült.
És újra felépítettem a pszichoanalitikus magánpraxisomat, jól ment, volt nap, hogy tíz páciens is megfordult a rendelőmben. Talán ma is ezt csinálnám, ha 2004. december huszonhatodikán nem söpör végig a cunami az Indiai Óceán partvidékén, kétszázezer embert ölve meg. A magyar Vörös Kereszt gyűjtést szervezett, a főtitkár asszony azt mondta a tévében, hogy a pénzből árvaházat hozna létre valahol Délkelet-Ázsiában. De nekem jobb ötletem támadt: építsünk egy kis falut, melyben árván maradt gyerekeket költöztetünk össze gyermeküket elveszített szülőkkel. Annyira biztos voltam az ötlet megvalósulásában, hogy másnap beoltattam magam mindenféle ázsiai betegségek ellen, majd néhány munkatársamat a lakásomba költöztetve tíz nap alatt megírtuk a HELP Falu koncepcióját az alapelvektől a struktúrán át a költségvetésig. A tervet beadtam a Vörös Keresztnek, ahol iktatták és azóta se válaszoltak. Nem vártam rájuk, inkább felhívtam Magyarország indonéziai nagykövetét, aki történetesen gyerekkori barátom, ő azt mondta, muszlim országba ne vigyem a programot, hiszen a muzulmánok nagycsaládokban élnek, azonnal befogadják az árva rokongyereket. A buddhista Srí Lankát javasolta. Februárban felhívtam a Magyar Baptista Szeretetszolgálat Alapítványt, tetszett nekik az ötlet, kimentünk, megcsináltuk. A kedvünkért még a családjogi törvényt is átíratta szociális miniszter asszony, ugyanis Srí Lankán addig nem létezett a nevelőszülői jogviszony. Egy nagy telekre felhúztunk egy közösségi épületet és hét lakóházat, ahol összesen huszonhárom gyerek és tizenhárom felnőtt talált otthonra.
Pár év után néhány száz méterrel odébb költözött, bérelt egy házat, és belekezdett a most is futó, már említett vállalkozásába, a Chance Programba: élményterápiával gyógyít magyar gyerekeket a szigetországban. Pontosabban élményterápiával és sokkolással. Mi úgy találkoztunk először, hogy hátizsákosan megfordultam Srí Lankán, és egy itthoni barátom mondta, ezt a Vaskutit meg kell ismernem. Hajnalban érkeztem, az első reggeli úgy zajlott, hogy haptákba állította négy páciensét, jelentést kellett tenniük, aztán körletellenőrzés következett, mint a katonaságnál, üvöltözött is velük, miután az egyikük szobájában cukorkát talált, amit egy húsklopfolóval őrjöngve porrá tört. Amikor teljessé vált a döbbenetem, elmosolyodott és bejelentette, hogy vége a színjátéknak. A csapat elröhögte magát, én meg néztem, mint egy hülye.
Jó poén volt, nem?
Láttam komolyan is sokkolni, amikor lekiabálta az egyik „beutalt”, egy hisztériázó tinilány fejét. Dühös volt?
Nehéz engem dühbe hozni, annak a lánynak is csak eljátszottam. Hitelesen. Terápiás célból. Ha okosan, jókor használod, segít a sokk. Egy tizennyolc éves, végtelenül zárkózott kölköt azzal billentettem ki, hogy megkérdeztem: „Az anyukád elmeháborodott?”. Mire megnyílt a fiú, és széles mosollyal felsóhajtott: „Végre valaki kimondta!”
Az anyának is mondta, hogy bolondnak tartja?
Persze. Azóta nem kedvel.
Sokat tud segíteni egy pszichológus?
Nem hisz benne?
De. Mondjuk látni benne némi bűvészkedést.
Abban se vagyok rossz! Gyerekkoromban jártam Rodolfóhoz, enyém a tizenhármas tagsági könyv a volt bűvésziskolájában.
A bűvészet csalás?
Inkább művészet. Meg néha egy kicsit trükk.
Szóval? Sokat tud segíteni egy pszichológus?
Akár életet menthet.
Ölhet is?
Kezdő korunkban egy kollégám el akarta hagyni a szakmát, miután a terápiás időszakban öngyilkos lett a betege. Mindkettőnk szupervízora, Varga Zoltán azt mondta: nyugi, segíteni rettentő nehéz feladat, szisztematikus, alaposan végiggondolt munkával lehet. Hasonlóképpen van ez az ártással is, ahhoz is szívós munka kell. Szóval lehet ölni vele, csak rengeteg meló.
Önnek volt öngyilkosa?
Csak jelölt. Éjjel kettőkor csöngetett be hozzám, egyetemista csaj, áll halálra vált képpel, hogy búcsúzni jött. Mondtam, hölgyem, értem, de a könyvet, amit kölcsönkért tőlem, reggelre hozza vissza. Soha többé nem fenyegetőzött öngyilkossággal.
A Chance Programtól kanyarodtunk el. Van nyugati minta?
Nincs, én találtam ki. Átnevelőtáborok működnek a katonaság mintájára, tudok német cégről, ami Szibériába visz gyerekeket, ahol az önellátás a feladat.
Mi a Vaskuti-módszer lényege?
Az a titkom, hogy rögtön megérzik, hogy itt egy hatvannégy éves ember, aki imád élni. A személyiség a lényeg, a többi, köztük a sokkolás csupán eszköz. Sokkolni is csak hitelesen érdemes.
Mit csesznek el a szülők az önhöz kerülő gyerekeknél?
Változó. A leggyakoribb a szeretethiány: nem tudnak se adni, se kapni. Találkozom olyanokkal, akik lelkük mélyén nem is akarják a gyerek gyógyulását, azt várják, hogy én is kudarcot valljak, s aztán elmondhassák a srácuknak, hogy szívem, mi mindent megpróbáltunk, még Srí Lankára is kiküldtünk egy rakás pénzért, de gyógyíthatatlan vagy. Aztán ők lepődnek meg legjobban, amikor a gyerek megváltozik.
Van úgy, hogy a gyógyuló gyerek a szülőket is kihúzza a betegségből?
Zömmel a rendszerben, a családban, vagy a tágabb környezetben van a probléma és a gyerek a tünethordozó. Mi a tünetekkel egyébként nem foglalkozunk. A mögötte lévő problémát rendezzük, s ennek kapcsán tűnnek el a tünetek. A csoportos programban öt év alatt, tizenhat turnusban hatvankilencen töltöttek két-három hónapot Srí Lankán. Két gyerekkel vallottunk kudarcot, a többi siker. Újabban felnőtteket is viszek, kiégett, játék- vagy szerfüggő menedzsereket. Most azt találtam ki, hogy nehezen nevelhető gyerekek szüleinek csinálok programot: évek óta ki sem látnak a problémákból, adják le a gyereket a nagyinak, aztán jöjjenek ki egy hónapra, dolgozzunk, fújják ki magukat, és a végére várjuk a gyereket is.
Mindezt nem a tébé fizeti.
Az semmiképpen. A hatvankilenc gyerekből húszat részben vagy egészben a cégem fizetett, néhányan szponzori segítséggel jutottak ki. Kemény munka, úgy döntöttem, idén még kiviszek egy csoportot, aztán valószínűleg egy kis pihenés következik, elfáradtak a segítők. Novembertől a szigeten kibérelek egy kávéházat a parton és mi leszünk a személyzet. S ha közben összeáll egy-egy felnőtt- vagy gyerekcsoport, azt ebbe a tevékenységbe építve megcsináljuk.
Srí Lanka maga a Paradicsom, már ami a természetet illeti: a kétharmad magyarországnyi sziget körül állandóan huszonhét fokos az óceán, pálmafák, ezer gyümölcs, a sziget belsejében kétezer méter feletti hegyek, hatalmas teaültetvények, buddhista szentélyek. Amúgy meg szegénység és korrupció. Az emberekről ön Játékország címen írt pár éve egy dolgozatot, ebben olvasható: „Játékország az Indiai Óceán egy mesebeli kis szigetén található. Különböző életkorú gyerekek lakják, néhányan egészen öregeknek, sőt vénnek látszanak, pedig gyerekek, akik mindig játszanak. ”
Igen, van, aki kőművest játszik és képtelen megszerkeszteni egy lépcsőt, más bolti eladót játszik, megint más orvost vagy patikust játszik, utóbbi kettőbe bele lehet halni. A legnagyobb játékuk a közlekedés, az úgy működik, hogy az erősebb győz. Nem veszik túl komolyan. Dolgozott velem sofőrként egy helyi srác, kért valamennyi pénz, hogy megy buliba, másnap kérdem, hogy sikerült az este, azt feleli, „nem volt az igazi, egy barátom a bicajával hazakerekezett valamiért, s egy busz halálra gázolta”.
Nem volt az igazi?
Hisznek a reinkarnációban, úgy vannak vele, el kell fogadni a sorsot, majd lesz jobb. Az alapjátékuk pedig a kasztrendszer, amiről kívülállónak nem beszélnek. A lényege, hogy aminek születtél, az maradsz, kemény játék, a születéstől a halálig játsszák. A legalsó kasztnál egyetlen rosszabb státusz létezik: a kaszton kívüli. A külföldiek ide tartoznak, velünk a mosolyjátékot és a koldusosat játsszák, vagyis mosolyognak, szolgálatkészek, de közben semmibe vesznek. Tapasztalatból mondom. Kitaláltam egy vállalkozást. Srí Lankán az esküvő az ünnepek ünnepe, az emberek évekig spórolnak rá. Arra gondoltam, beszállok ebbe az üzletbe, veszek két limuzint, egy feketét meg egy fehéret, azzal megyek majd a menyasszonyért és a vőlegényért, a parton lagzi, aztán hajóval egy hét alatt körbeviszem az ifjú párt a sziget körül. Már azt is letárgyaltam, hol vásárolok kiszuperált, felújítható hajót. Soha senki ilyet nem csinált Srí Lankán. Hónapokig intéztem az engedélyeket, minden hivatalban elfogadták az ajándékot, mosolyogtak, sorra jöttek is a papírok, de a végén egyetlen egy dokumentum csak nem akart megérkezni, egyre csak hitegettek. Aztán egyszer csak olvasom a hírt, hogy a haditengerészet átalakította egy hajóját pont ilyen célra. Akkor feladtam ezt a játékot.
Azért nem minden játék. Mesélte, bérgyilkost fogadtak ön ellen.
Az is játék. Vitába keveredtem azzal a helyivel, akit még én neveztem ki a HELP Falu igazgatójának. Az volt a baj, hogy ő csak játszotta az igazgatói munkát, ami nekem nem tetszett, mert nem játékpénzzel fizettünk neki. Sajnos megbántottam az önérzetét, mire lefizette a terület maffiafőnökét, illetve azt a férfit, aki maffiafőnököt játszik, hogy tegyen el láb alól. Szerencsémre az illető hallott már rólam valamit, utánam érdeklődött, és amikor megtudta, mennyi sok embernek segítettem, a színe elé rendelt, kihallgatott. Elégedett lehetett velem, mert az audiencia végén kijelentette, jó ember vagyok, meghagyja az életemet, és ha akarom, megöli azt, aki meg akart öletni, amitől eltekintettem, és ez szintén tetszett neki. Onnantól fogva, ahányszor megérkeztem Srí Lankára, mindig vittem neki ajándékot, összebarátkoztunk.
Ön mindenkivel szóba áll?
Miért ne? Más világ, más szabályok, vendégként annyit tehetek, hogy elfogadom a játékaikat.
Tart még a barátság a maffiafőnökkel?
Vége szakadt. Hirtelen. Egy korábbi áldozat fia felnőtt, és azt játszotta, hogy szívesen szegődne a maffiafőnök szolgálatába, aki ezt elhitte, cserébe a férfi az első adandó alkalommal végzett vele. Nem minden öntörvényű alaknak van szerencséje.