“Robi belátta, hogy az értékek nem kívül, hanem bennünk vannak”

25 szeptember 2013

Kedves Pali!

Engedd meg, hogy megosszam veled azt a történetet, amely életünk jelentős állomása és fordulópontja. Ennek a történetnek az egyik szereplői Ti voltatok, az általatok megvalósított Chance-program, a másik szereplő a fiam.

A mi történetünk egy verőfényes szép májusi napon kezdődött, – három nappal Pünkösd előtt -, épp a szokásos haragszom rád állapotban voltunk. Aznap reggel nem voltunk lelkesek, de elindultunk otthonról, hogy ki-ki végezze a maga kötelességét. Délelőtt folyamán érkezett egy elektronikus levél a részemre, csak egy honlap cím és egy kérdés volt benne (http://www.chanceprogram.hu Robinak?”). Miután megnyitottam az oldalt, nem vacilláltam, mint máskor szoktam, azonnal levelet írtam, feltettem azt a kérdést, amit már több ízben, több helyen már feltettem, hogy a mi visszatérő problémánkra megoldás lehet ez a program? A legnagyobb megdöbbenésemre rövid időn belül csak egy telefonszámot kaptam „hívjon fel „válasszal. Mint akit megcsíptek, ugrottam és futottam a cégünk előtti parkolóba telefonálni, mert addigra már nagyon szégyelltem magam a nap mint napos magánéleti gondjaim miatt. A telefonbeszélgetés nem volt hosszú, arról szólt, hogy vannak-e szakvéleményeink, meg hol és mikor találkozzunk. Izgultam, hogy mit fog szólni a gyerek, hogy tudta nélkül már megint vinni akarom valahova. Úgy döntöttem, hogy előbb csak megmutatom azt amit én is láttam, este a kezébe adtam, minden magyarázat nélkül a kinyomtatott oldalt. Másnap kérdeztem rá, hogy olvasta-e és mi a véleménye, „ez nagyon szuper lenne” volt a válasz, ekkor mondtam meg, hogy van egy időpontunk. Péntekre volt a találkozó megbeszélve, egész nap nem találtam a helyemet, mint mindannyiszor, amikor újabb és újabb helyekre vittem a fiamat, mert hát róla szól ez a történet, egy 17 éves kamaszról.  Út közben figyeltem a gyereket, nem láttam rajta semmit, nem ült ki az arcára méla bú, ellenállás (na, megint egy újabb próbálkozása anyának). Sok mindent hallottunk a programról, több pozitív tapasztalatot, mely megerősítette bennem, hogy ez egyénre szabott terápia, mentorok segítségével. A program vezetője Vaskúti Pál Úr azt is elmondta, hogy mind ez mennyibe kerülne, összevillant a szemünk a gyerekkel, – no, ezt nem nekünk találták ki, köszönjünk el udvariasan – értettünk egyet szavak nélkül. Biztosan látta és értette is ezt a néma párbeszédet Vaskúti Úr, mert közölte velünk, hogy a szóban forgó összeg töredékéért elviszi magával a gyereket három hétre! Még csak fel sem ocsúdtam a meglepetéstől, amikor nagyon halkan megszólalt az én kamaszom „anya elég lesz három hét?” Eufórikus állapotban távoztunk, azzal, hogy másnap délelőtt ismét találkozunk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ekkora szerencse ért minket, nem is ismert minket ez az Úr és mégis ekkora segítséget ad? Lassacskán már majdnem két ház árát költöttem a gyerekemre, hogy megszabaduljunk a visszatérő problémájától, nekünk senki nem segített, sőt…, még a lottón is csak kettesem volt eddig. Nem vagyok bigott vallású, de hiszem Istent, aznap éjjel hálával fordultam hozzá ezért a lehetőségért, mit lehetőségért „csodáért”. Kevés alvás után, de boldog szívvel indultunk a másnapi találkozóra, Pali úgy fogadott minket, mint régi jó ismerőst. Miután leültünk folytatta az előző napi pozitív sokkolásunkat, mert közölte, úgy döntött, hogy nem három hétre, hanem négy hétre viszi magával. Az én nyegle fiacskám szóhoz sem jutott a meglepetéstől, de én sem. Robit kikísérte egy újsággal, hogy amíg mi beszélgetünk, Ő olvasson a programról. Amikor kettesben maradtunk elmondta, látta rajtunk, hogy nem vérszerinti rokonságban vagyunk, az érdeklődő levelemből is kiderült, egyedül nevelem, ezért úgy érzi, hogy támogatnia kell minket, ha már én annyi mindent megtettem ezért a fiúért, és úgy látja nem reménytelen eset, megérdemli a lehetőséget. Nyeltem vissza a könnyeimet, és az óta is, ha erre gondolok, csak azt tudtam mondani egyfolytában, hogy köszönöm, köszönöm, olyan voltam, mint egy megakadt lemez, ekkor tiltotta meg nekem Pali a köszönöm szó használatát, neki többet ezt nem mondhatom! Mint említettem nagyon sok helyen voltunk már, így van némi tapasztalatom, ezért meg tudom ítélni, hogy ki az, akit tényleg a gyerek érdekel és ki az, akinek Ő csak egy eset. Arról már nem is beszélve, hogy ha elmondjuk, Ő örökbe fogadott, akkor több helyen már le is írták, és elintéztek annyival (sajnos nem azonnal, hanem több tízezer forint után), hogy minden kamasz így működik, és én csak panaszkodom. Itt nem ez történt, minden, amit mondtam a gyerekemről, feljegyzésre került, átolvasásra az addigi szakvélemények, és nem mondták itt, hogy kedves anyuka eltúlozza a dolgokat. Éreztem, hogy jó kezekbe adom a gyereket, holott nem hangzott el, hogy ez a TUTI, nem ígértek 100 %-os sikert, csak annyit, hogy biztos más embert kapok vissza. Úgy váltunk el, hogy még aznap megveszi a repülőjegyét a gyereknek. Tánclépésben mentünk haza, a szó legszorosabb értelmében! Robikám mindenkit felhívott, hogy megy Sri Lankára, többek között a barátját is, aki azt kérdezte „anyukádnak honnan van ennyi pénze?” Ő is tudta, hogy nekünk ez a töredék összeg is horror. Akkor még ötletem sem volt, hogy honnan szerzem meg a pénzt, de tudtam, hogy amire kell, meglesz. Másnap pünkösd kezdődött, így volt időm ötletelni, az egyik ötletemhez segítséget kellett kérnem egyik rokonomtól, aminek veszekedés lett a vége, mert nem helyeselte, hogy megint a gyerekre akarok költeni, kidobott pénznek gondolta. Más megoldást kellett kitalálnom, alig vártam, most kivételesen, hogy elteljen az ünnep. Ez a nagy lehetőség annyira feldobta a fiamat, hogy amíg én a pénzért rohangáltam, Ő nem talált be aznap az iskolába, nagyon csalódottnak éreztem magam, de arra gondoltam, hogy talán ez lesz az utolsó rosszasága. Következő hét közepére összeállt az utazó csapat, ezért egy ismerkedésre voltunk meghívva. Nagyon szimpatikus volt nekem mindegyik mentor, hangsúlyozom nekem, mert a Robi kijelentette, hogy jó lenne, ha nem a Dávidot kapná, a miértre nem tudott mit mondani. Vaskúti Pali nem hazudtolta meg önmagát, megint megakasztotta bennem a levegőt, mert az ismerkedés végén megsúgta, úgy döntött, ha gyerekem úgy viselkedik, és azt látja, megérdemli, akkor a program végéig kint maradhat, de ezt a negyedik hét végén fogja vele közölni. Megint csak az a szó jutott az eszembe, hogy köszönöm, de már nem mertem kimondani, mert aznap véletlenül már megtettem és ígéretéhez híven ott is hagyott. Álltam ott leblokkolva és semmi nem jutott az eszembe, amivel kifejezhettem volna a hálámat és tiszteletemet. Megöleltem és akkor mondott még egy mondatot, amiért külön hálás vagyok, azt mondta, hogy klassz srácot neveltem, jók az alapok. Ezzel visszaadta a hitemet, talán még sem vagyok rossz anya, és boldoggá tett, hogy Ő is látja a gyerekemben a nagyszerűséget. Az indulásig lévő idő nagyon gyorsan elszaladt, már csak azt vettük észre, hogy várjuk a repülő indulását. Természetesen a Dávid lett a Robi mentora, amit ma már egy cseppet sem bán, olyan számára, mint egy testvér, akire felnézhet, hallgat rá, nagyon megszerette. Számomra nagyon nehezen telt el ez a három hónap, mert Robi kint maradhatott, megkapta a lehetőséget. Minden egyes telefon, vagy elektronikus levél beszélgetés alkalmával komolyabb és komolyabb lett. Fél időben volt egy kirohanása az egyik telefoni beszélgetésünkkor, meg is ijedtem, de kiderült, hogy honvágya van, és hiányzik neki a család. Sajnáltam is, meg nagyon jó volt hallani, hogy „szeretem a családomat”, „hiányzik a családom”. Nagyon vártam már, hogy milyen emberkét kapok haza, kiengedtem egy kamasz kisfiút és visszakaptam egy férfit! 17 nap telt el a haza érkezés óta, tudom, hogy ez nem sok idő, de nagyon szembe tűnő, hogy nem agresszív, nem kapja fel a „vizet” semmire. Máskor, ha csak hozzáértek, vagy ránéztek a buszon, már kiakadt, emelte a hangját, hőzöngött. Nem vitázik, nem keresi az igazát, és nem követelőzik, belátta, hogy az értékek bennünk vannak. Érdekes volt az Ő szájából hallani, hogy Sri Lankán nagyon szegények az emberek és még is mosolyognak. Eddig még nem vette fel a régi és könnyű haverokkal a kapcsolatot. Látszatra nagy dumás a fiam, de még sem mesélt, ha hazajött legtöbbször elvonult a szobájába, most hol ezt meséli el, hol azt, magától kérdés és kérés nélkül. Egyik ilyen alkalommal, holott a téma nem is olyan volt, elkezdte mesélni, hogy Ő milyen szerencsés, mennyi esélyt kapott, hányszor kerülhetett volna intézetbe, vagy lehetett volna rendőrségi ügye, ha nem olyan emberek veszik körül, akik szeretik és bíznak benne. Hány esélyt és bizalmat kapott, hogy talpra álljon, és ismét megkapta, befogja bizonyítja, hogy méltó rá „anyuci meg látod, büszke leszel rám”. Mind ezt olyan komolysággal mondta el, mint ha nem is 17 éves lenne, hanem 30. Sosem hittem volna, hogy ezt megérem, vége a rettegésnek, tudja a fiam, hogy ki is Ő, elfogadja végre a származását, megértette, hogy az emberi érték nem a bőrünk színétől, a vallási hovatartozásunktól és még a pénztálcánk tartalmától sem függ. Még kintről egy telefonbeszélgetésünk alkalmával azt kérte, keressek számára egy másik iskolát, mert nem szeretne a régi közegbe visszakerülni, nagyon boldog voltam, mert szerettem volna erre rábeszélni, amikor hazajön, de nem kellett, Ő kérte! Ötös osztályzatokat tűzött ki magának célul, most már a jó tanulók nem stréberek. Ami még nagyon szembetűnő és örömteli változás, hogy nyílt, őszinte és türelmes, arra kért, hogy ne hozzam fel a múltat, mert 2013.augusztus 26-tól új időszámítás kezdődött az életünkben. Hálás szívvel gondolok azokra, akik ezt a változást előidézték a fiamban, egy életre szóló élményt (élmény terápiát) kaptunk. Azért mondom többes számban, hogy kaptunk, mert ezt mindannyian kaptuk, kaptunk egy új Robit, aki a régiből haza hozta a jó tulajdonságait, a rosszakat pedig ott hagyta az óceánban!

Számunkra tiltott szó a köszönöm, megszegem, de ígérem utoljára KÖSZÖNÖM!

Üdvözlettel: Izabella, egy boldog anya